„Nem szeretném, ha bárki helyettem döntene” – Interjú Orsós Melindával, a Szent Márton Caritas Alapítvány Jogi Asszisztensével[HU]

MelindaSzabó Orsolya: Bemutatnád magad röviden?

Orsós Melinda: Orsós Melinda vagyok, a Tanoda szomszédságában nőttem fel itt Gilvánfán. Jelenleg a Fészek Tanodában vagyok mentor és mellette jogsegélyezem a Szent Márton Caritas Alapítványnál. Pécsen éltem, de nemrég visszaköltöztem Gilvánfára.

Sz.O.: Mesélj kérlek az iskolai éveidről egy kicsit. Milyen iskolákba jártál, hogy érezted magad azokban az időkben?

O.M.: Negyedikes koromig a Gilvánfai Általános Iskolába jártam. Ide csak falubeliek járnak és a lakosság 99.9%-a beás cigány. Aztán amikor továbbmentünk a felső tagozatba Magyarmecskére, ott már volt egy pár nem cigány osztálytársam, de alig. Középiskolába az „Ötszázasba” jártam Pécsre és ott már előfordult, hogy egy-egy osztálytársam megszólt, mert cigány vagyok, holott ő is az volt, csak rajta nem látszódott. Sok cigány gyerek járt oda, de mindig azok szóltak be, akik mondjuk félig azok voltak vagy csak nem látszódott rajtuk. De az első három évem Pécsen úgy telt, hogy csak addig maradtam bent a városban ameddig muszáj volt. Reggel elmentem a 6:30-assal és az utolsó órám után egyből mentem a buszmegállóba, hogy hadd jöhessek haza végre. Nem akartam bent maradni, azért mert nagy a város, több az ember és rémes dolgokat lehet hallani az utcán. Ki van írva az egyik falra, hogy „cigányok, haza”. Én egy elég talpraesett ember vagyok, de azért ez nekem sok volt. Mi innen nem járunk be a városba, csak akkor, ha nagyon muszáj. Főleg ha nincs pénzed, akkor nem akarsz mászkálni a városban, legalábbis én nem akartam.

Sz.O.: Milyen közegből jössz? Mennyire hagyományőrző a családod?

O.M.: Én vagyok a középső gyerek, van előttem is és utánam is 3-3 gyerek. Szóval így elég nehéz volt a szüleimnek, hét gyerekkel, ráadásul úgy, hogy az egyik fogja magát és elköltözik. A testvéreim nem tanultak tovább, legtöbbjük az általánost végezte el, vagy azt sem.

Sz.O.: Téged mi motivált abban, hogy elköltözz és tovább tanulj gimnáziumban, majd felsőoktatásban?

O.M.: Ez vicc, de pont a családom miatt. Én nem akartam, és nem akarok olyan életet, amilyen a nővéremnek vagy édesanyámnak van. Nem azért mert háztartásbeliek, hanem a többi miatt. „Hogy osszam be, hogy hét gyereknek elég legyen? Hogy lesz holnap, hogy lesz holnapután?” Nem szeretnék ilyen szinten gondolkodni az anyagiakon. Én nem akarok azon gondolkodni, hogy az én gyerekemnek honnan lesz ez, meg az.

Sz.O.: Mit csináltál a gimnázium után? Hogyan kerültél a felsőoktatásba?

O.M.: Gépíró-szövegszerkesztői szakon végeztem az Ötszázasban, és nagy nehezen, Heidl Péter unszolására beadtam a jelentkezésem Irodavezető és Jogi Asszisztens Felsőfokú Szakképzésre az ÁJK-ra. Ezt befejeztem, és már most hiányzik a tanulás. Amíg az FSZ-re jártam, felvételt nyertem a Wlislocki Szakkollégiumba. Nagyon élveztem, mindig voltak szakkollégiumos találkozók, egy hónapban egyszer egy hosszú hétvégét együtt töltöttünk, és folyamatosan dokumentálni kellett a saját dolgainkról. Csináltunk egy kutatást GiIlvánfa múltjával kapcsolatban is. Na, és amikor kinyomtattuk és mutogattam a nevem a tartalomjegyzékben, akkor hihetetlen büszke voltam magamra. Nagyon élveztem a szakkollégiumot. Jó volt ráébredni, hogy van más, velem egyidős roma fiatal, akivel egy helyen lehetek és akikkel van miről beszélgetni. Mert otthon már senkivel nem tudtam beszélgetni a tanulmányaimról egy idő után.

Sz.O..: Amikor először Pécsre költöztél, hogyan szereztél lakást, hogyan boldogultál a mindennapos feladatokkal?

O.M.: Hát, amikor először Pécsre akartam költözni, már pár hónappal előtte elkezdtem lakást keresni. Sok embert felhívtam, bemutatkoztam, elmondtam, hogy hamarosan ott fogok dolgozni és szeretnék odaköltözni. De mindig az volt a válasz, hogy „ezt a lakást már kiadtuk”. Eljött a szeptember és egyszerűen nem találtam lakást. Beköltöztem a Gandhi gimnáziumba az egyik szobába, mert szerencsére az igazgatónő megengedte egy ideig. Végül 3 hónapig laktam a gimnázium kollégiumában. Elkeseredésemben ráírtam egy ingatlanosra, hogy érdekel egy lakás. Az email címemben is ugye benne van a nevem, szóval egyértelmű a származásom. Az ingatlanos visszaírt, hogy „cigányoknak nem adunk ki lakást”. És akkor én válaszoltam neki, hogy köszönöm szépen az információt. Akkor arra gondoltam, hogy én ingatlanossal többet nem keresek lakást inkább.

Sz.O.: És ezzel kapcsolatban csináltál valamit? Feljelentetted az ingatlanost?

O.M.: Nem, semmit nem csináltam. Már előtte is gondoltam rá, hogy az a baj, hogy elmondom a telefonban a teljes nevemet. Péter ragaszkodott hozzá, hogy jelentsük fel, de én mondtam, hogy biztos, hogy nem. Én hülye emberekkel nem pereskedem. Nem kezdtem semmit ezzel mert az volt bennem, hogy lakást kell találnom és nekem másra nem igazán van kapacitásom. Néha azért rosszul esik visszagondolva, hogy nem tettem semmit. Végül, nagy nehezen találtam egy Orsós György nevű srácot, aki kiírta, hogy lakótársat keres. Én meg ráírtam, hogy szia, én meg szobát keresek. Nagyon lepukkant volt és büdös, szóval minden baja volt a lakásnak, de beköltöztem. Viszont utáltam azt a lakást, nem volt kedvem hazamenni. Végül az egyik ismerősöm a szakkollégiumból közölte velem, hogy az ő szobája felszabadul és én pedig költöztem be egyből. És ez a lakás most szuper. De ez a lakáskeresés egy borzalom.

 

Sz.O.: Ezek után már jobban érezted magad Pécsen?

O.M.: Nekem Pécs fura még mindig. Én soha nem is jártam, de nem is merek amúgy elmenni diszkóba, én inkább meg sem próbálok, nem kockáztatok. Annyi cigány barátomtól hallottam már, hogy nem engedték be helyekre. Amúgy is, akárhányszor bemegyek egy boltba, a biztonsági őr biztos, hogy elkezd követni. Szóval próbálom kerülni ezeket a dolgokat.

Sz.O.: Érdekes, hogy másokért viszont kiállsz a jogsegélyezés által. Az UCCU-nál pedig pont az ilyen sztereotípiákkal dolgozol.

O.M.: Igen, mindig elmeséljük a gyerekeknek ezeket a történeteket, ők meg néznek tágra nyitott szájjal. Azt mindig megkérdezem a foglalkozásokon, hogy neked mi jut eszedbe arról a szóról, hogy „cigány”? Erre a válasz, hogy „piszkosak”, „hangosak”, „nem úgy öltöznek, ahogy kell”, stb. Aztán magamra nézek és megkérdezem, hogy „miért én nem úgy öltözöm, ahogy kell”? Erre mindig azt mondják, hogy „ja, de te kivétel vagy”. Ezeket a mondatokat nagyon nem szeretem. „Te kivétel vagy”, „te más vagy”! Nem! Nem vagyok más, ugyanolyan vagyok, ugyanonnan jövök, hat testvérem van, stb.

Sz.O.: Miért csinálod ezt a munkát, mit jelent számodra az önkéntesség?

O.M.: Nekem az elején szabadidő elfoglaltság volt. Amikor már nem volt otthon mit csinálni, mert már mostunk, takarítottunk meg mindennel végeztünk, akkor mindig itt voltam. Csak azért, hogy inkább ne otthon kelljen ülni, akkor inkább itt voltunk. Aztán a szakkollégium programján belül önkénteskednem kellett 50 órát és ezért dolgoztam a Faág Tanodában is.

Sz.O.: És ezen kívül még hol önkénteskedtél?

O.M.: Ezen kívül, amíg otthon laktam, addig sehol. Úgy, hogy azért menj el valahova, hogy ingyen dolgozz valahol… Főleg, ha az „ingyen” szó benne van, akkor mindenki fel van háborodva. Ingyen dolgozni? A saját szüleim is fel voltak háborodva, amikor kiderült, hogy az UCCU-nál önkénteskedem.  Megérteniük nehéz magának az önkéntességnek a lényegét, hogy miért csinálsz ingyen valamit.

Sz.O.: És amikor megkérdezik, hogy miért csinálod ezt ingyen, akkor mit válaszolsz?

O.M.: Azért mert élvezem. Mert másokkal lehetek, elsősorban olyanokkal, akikkel tudok miről beszélgetni. Lehet, hogy nem értek velük egyet, de legalább nem unalmas, tudok velük valamiről vitatkozni. Azokról a dolgokról, amik nem ide kötődnek Gilvánfához, azokat itt senkivel nem tudom megbeszélni. És én azt szeretem, hogy az önkéntesség alatt olyanokkal vagyok együtt, akikkel szeretek együtt lenni és akikkel meg tudok beszélni dolgokat és vitatkozni tudok. Az UCCU-ban nagyon jó csapat van, ők majdnem mind a szakkollégiumból valók.

Sz.O.: Szerinted miért nehezebb a roma fiatalokat az önkéntes programokba és képzésekbe bevonni?

O.M.: Lehet, hogy képzésre én sem mennék el. Én mindig attól tartanék, hogy nem vagyok való abba a közegbe. Tudom, hogy ha valamiről nem tudsz, az nem azt jelenti, hogy hülye vagy, de mi van, ha még mindig burokban élek, attól függetlenül, hogy elköltöztem? Van egy csomó olyan dolog, amiről fogalmam sincs. Nem akarok hülyeségeket mondani. Az mondjuk segítene, hogy ha többen jönnének a közösségemből. Nem mondanám azt, hogy teljes mértékben, de van abban valami, hogy a cigányok együtt érzik jól magukat.

Sz.O.: A politikai részvételről mi jut eszedbe? Foglalkoznak ezzel a helyi emberek?

O.M.: A szörnyű önkormányzatunk. Nemcsak a miénk itt, hanem az Országos Roma Önkormányzat is. De amúgy az állampolgárok részéről azt tudom mondani, hogy nem veszünk részt egyáltalán és azt sem tudjuk, hogy mit kéne csinálni. Amúgy én nagyon fontosnak tartom. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem szeretném, ha bárki helyettem döntene. Ha lehetne, ha lenne népszavazás, én mindenbe beleszólnék. De itt mindenki a kormánypártra szavazott. Az emberek nem látnak az orruknál tovább, eljöttek ide, volt itt egy kis kaja, pia, és ezzel megvettek mindenkit. De az intézkedésekkel, amik a nyomorúságukat okozzák, nem törődnek.


Print