Szabó Orsolya: Bemutatnád magad röviden?
Kőszegi Márió: Kőszegi Márió vagyok, 23 éves, Pécsről jöttem. Az egyetemen földrajzot tanultam, de most felfüggesztettem a tanulmányaimat, mert el akartam menni EVS-re a Roma Active Albania-hoz, Tiranába. Három hónapja élek kint Albániában.
Sz.O.: Mesélnél az iskolai éveidről, a kezdetektől? Milyen iskolákba jártál?
K.M.: A családommal rengeteget költöztünk, így sok különböző általános iskolába jártam. Már az első évben beraktak a „kisegítő osztályba”, annak ellenére, hogy nem volt szükségem kisegítésre, mert jó tanuló voltam. Úgy gondolták, hogy mivel cigány vagyok, betesznek oda. Csak utólag értettem meg, hogy miről is szólt ez. Miért kellett a kisegítő osztályba járnom, ha később felvettek az egyetemre? Később, amikor elköltöztünk, egy másik iskolába kerültem, a Gyárvárosba. Hát, ott már éreztem, hogy szegregálva vagyunk. Volt zenei osztály, normál osztály és cigány osztály, és én ugye a cigány osztályba jártam. Nem volt ez nagy dolog, csak folyamatosan éreztették velünk, hogy mi nem vagyunk olyan okosok, mint a többiek. Viszont volt ott egy fal, ahova felírták a legjobb tanulók neveit és az én nevem folyamatosan ott szerepelt, a másik két osztály tanulói mellett. Tehát ha nagyon akartál, tudtál tanulni, attól függetlenül, hogy megpróbálták elhitetni velünk, hogy nem vagyunk olyan okosak. Később bekerültem a Leőwey Gimnáziumba, ami egy országos szinten is híres, nagyon jó iskola. Van egy programjuk, kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalok számára. A többiek úgy gondolták, hogy csak azért járunk oda, mert „hátrányos helyzetűek” vagyunk, mert romák vagyunk. De mi nem foglalkoztunk ezzel. Tudtuk, hogy mi a célunk és, hogy mit akarunk elérni.
Sz.O.: Mi motivált a leginkább a tanulásban?
K.M.: A családom sokat segített abban, hogy megtaláljam, hogy mi az életben a célom. Szóval számomra az soha nem volt kérdés, hogy mit akarok csinálni, hogy mit akarok elérni. Mindig mondták, hogy semmit sem fogok elérni, ha nem tanulok. De szerettem tanulni, úgyhogy ez soha nem volt probléma.
Sz.O.: Mit csináltál a gimnázium után?
K.M.: Jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetemre, ahová fel is vettek. Én voltam az egyedüli cigány a 150 fős csoportban, de nem éreztem magam kiközösítve egyáltalán. Mondjuk sokszor mondták nekem, hogy „te jó cigány vagy, te jobb vagy, mint a többiek”. Ezt utálom. Mondtam, hogy nem vagyok jobb, ugyanolyanok vagyunk. Engem a társadalom földrajz érdekel és a településfejlesztés területén szeretnék dolgozni. Csináltam erről egy kutatást és egy előadást is, és ebből fogom a szakdolgozatomat is írni.
Sz.O.: Hol laktál az egyetemi éveid alatt? Hogyan oldottad meg a mindennapos problémáidat, miután elköltöztél a családodtól?
M.K.: Már a gimnázium alatt elköltöztem a szüleimtől, mert ez egy kollégiumi program volt. Ezután az egyetemi kollégiumba költöztem és egy pár lakásban is laktam. Négyszer költöztem az egyetemi évek alatt. Az első lakásban az egyik haverommal laktam, aki szintén roma. A szomszédok szerveztek egy közgyűlést, ahova nem is voltunk meghívva, soha nem is találkoztam a szomszédokkal. Eldöntötték, hogy ki kell költöznünk, mert hangosak vagyunk, mert állandóan bulizunk és a kutyánk is nagyon hangos … nem is volt kutyánk. Megfenyegettek, hogy feljelentik a főbérlőnket, ha nem költözünk ki. Hát, egyértelmű volt, hogy mi volt a valódi bajuk velünk.
Sz.O.: Mi motivált abban, hogy elköltözz és egy évig EVS-re menj?
K.M.: Nos, tavaly nagyon túlterhelt lettem a suli és a sok munka miatt, mert még gyerekeket is tanítottam egy tanodában. Úgy láttam, hogy lehetetlen lenne befejezni az egyetemet a tavalyi évben, így aztán úgy döntöttem, hogy felfüggesztem a tanulmányaimat időszakosan. Viszont valami hasznosat akartam csinálni. Mariettától hallottam az EVS-ről és nagyon tetszett az ötlet.
Sz.O.: Már 3 hónapja Tiranában vagy. Eddig hogy tetszik, mik az élményeid?
K.M.: Egy nemzetközi szervezetnél dolgozom, a Roma Active Albania-nál, aminek Tiranában, a fővárosban van a székhelye, de sok programunk fut vidéken is. Projektek írásán dolgozunk és gyerekekkel foglalkozunk a Save the Children nevű partnerszervezettel. A gyerekek nem beszélnek angolul, mi nem beszélünk albánul, de működik így is, testbeszéddel is lehet velük kommunikálni. Most kezdünk albánul tanulni. Nekem nagyon furcsa volt az elején ott lenni, mert ez egy teljesen új közeg. Az albán kultúra nagyon különbözik a magyartól. De nekem tetszik és szeretem az emberek mentalitását. Mindenki barátságos, kifejezetten amiatt, mert külföldiek vagyunk és itt nagyon befogadóak az emberek a külföldiekkel.
Sz.O.: Önkénteskedtél valahol az EVS előtt?
K.M.: Igen, a Khetanipe Romano Centro-nál önkénteskedtem, ami a szakkollégiumnak az egyik partner szervezete. Segítettük a gyerekeket a házi feladataikban, vagy bármiben, amire szükségük volt. Ezen túl pedig, tavaly elkezdtem az UCCU-nál is önkénteskedni, amit nagyon élveztem. Társadalmi és kulturális érzékenyítő programokat szerveznünk gyerekeknek iskolákban.
Sz.O.: Neked honnan jött az önkénteskedés gondolata?
K.M: Az önkénteskedés nekem a szakkollégiummal jött, mert ott kötelező volt. Meg volt határozva a szerződésben, hogy bizonyos óra önkéntes munkát el kell végezni. Az elején kötelességnek gondoltam, de aztán később rájöttem, hogy ez nagyon jó nekem, mert egy nagyon jó lehetőség arra, hogy tanuljak valami újat. Abban az időszakban kezdtem el gondolkodni a földrajzon kívül más dolgokon is. Rájöttem, hogy az önkénteskedéssel kinyílt előttem a világ. Soha nem gondoltam volna, hogy gyerekeket fogok tanítani, például. Az önkénteskedésen keresztül lehetőségem van megnyilvánulni, kifejezni a véleményemet. Tehát én csak a lehetőséget látom ebben.
Sz.O.: Mondanál egy példát arra, amikor úgy érezted, hogy az önkéntes munkád által valamilyen változást hozol?
K.M.: Az UCCU Alapítvánnyal például társadalmi érzékenyítő programokat, beszélgetéseket szervezünk roma és nem-roma fiatalokkal. A foglalkozások végén sok roma gyerek mondta, hogy rengeteg erőt adott nekik a program. Az, hogy mi, roma önkéntesek kiálltunk eléjük, nyíltan felvállaltuk a roma identitásunkat és erről beszélgetést kezdeményeztünk. Ez bátorságot adott a gyerekeknek, hogy ők is ki merjenek állni és felvállalják identitásukat. A tanodában pedig az volt fantasztikus érzés, amikor azok a szemtelen gyerekek, akiket addig egyáltalán nem érdekelt a tanulás, motiváltak lettek és elkezdték élvezni a tanulást. Néhányan közülük tovább is tanultak felsőoktatásban.
Sz.O.: A környezetedben mennyire állnak ki a roma barátaid, vagy családtagjaid a diszkrimináció ellen?
K.M.: Az attól függ. Az egyik barátom például kiállt mellettem, amikor a buszon ért diszkrimináció, bár engem az az eset nem érdekelt különösebben. Persze ha mással történik ilyen, jobban felhúzom magam. De mivel ebben éltem egész életemben, nem tud ez már annyira felizgatni.
Sz.O.: Érdekes, hogy azt mondtad, hogy nem foglalkozol azzal, ha téged ér diszkrimináció, miközben másokért kiállsz és a társadalmi igazságtalanságokért is harcolsz. Általában ez fordítva működik, az emberek nagyon el vannak foglalva a saját bajaikkal, míg a társadalmi problémákkal nem foglalkoznak.
K.M.: Elkötelezett vagyok, hogy tegyek a társadalmi változásért, mert úgy látom, hogy a politikusoknak mindig is érdekükben állt az, hogy fenntartsák a romák társadalmi és gazdasági helyzetét, azt a lehetetlen helyzetet, amibe évtizedek óta kerültek. Szavazatokat gyűjtenek és megosztják a társadalmat ezzel a politikával.
Sz.O.: Mit tudsz a roma holokausztról? Hallottál róla valamit az iskolában vagy a családodtól?
K.M.: Azt tudom, hogy a romákat a zsidókkal együtt 1944-ben kezdték el deportálni. De nincsenek konkrét adatok erről, csak a túlélők és a szemtanúk elbeszéléseiből ismerjük a történetet. Egyébként a nagypapám is a roma holokauszt egyik túlélője. Nem Auschwitz-ba deportálták, hanem Komáromba. Öt éves volt és embertelen körülmények között éltek a komáromi Csillagerődben. Nemrég készítettek vele erről egy interjút.
Sz.O.: Ez a része a történelemnek nem igazán ismert a többségi társadalom körében, de a romák körében sem annyira. Szerinted fontos, hogy a roma holokausztot jobban ismerjék az emberek?
K.M.: Nem vagyok történész, szóval nem vagyok ebben szakértő. De szerintem az elég, ha emlékezünk az eseményekre, hogy tudjuk, hogy mi történt, és hogy ezek a dolgok újra megtörténhetnek, ha nem teszünk az igazságtalanságok ellen. De ettől függetlenül nem kell a múltban élnünk.