Augusztus: Emlékek, várakozás, és Covid
Négy hónap szállt el az első szeminárium óta. Szinte nem telt el olyan nap, hét, hogy ne gondoltam volna az Auschwitzban látottakra, az ott szerzett emlékekre. Azóta teljesen másképp látom a dolgokat. Úgy érzem, hogy hálásabb vagyok, és sokkal jobban tudom értékelni a kisebb dolgokat.
Augusztusban a szeminárium 2. részének idején viszont covidos lettem, így nem tudtam elmenni Buchenwaldba a többiekkel. Nem éreztem jól magam sem fizikálisan, sem mentálisan. Nagyon szerettem volna részt venni a Németországban szervezett szemináriumon. Találkozni a barátaimmal, akiket Lengyelországban ismertem meg. Gyakorolni a lassan egy éve tanult németet, és folytatni a tanulást a roma holokausztról. Úgy látszik viszont, hogy a sors mást hozott.
Ennek ellenére az augusztusom nagyon jól telt, hiszen voltam Szentesen és az összművészeti táborban is, ahol rengeteget nevettem, írtam, és szintén tanultam, meg persze az októberre gondoltam, hogy vajon milyen is lesz majd Izraelben.
Október: Visszatérő nyár, új edukációs módszerek
Eljött hát ez a várva várt hét is. Október 10-e volt, és most a Népliget helyett a budapesti repülőtéren voltam, reggel hatkor. Elég korán volt még, és a repülőúton is sokat aludtam, de még a leszállás előtt felkeltem, így pont láthattam a Földközi-tengert több ezer méter magasból, és a rengeteg Tel-Avivi felhőkarcolót. Elképesztő volt a kilátás! A landolás után, kijutottunk a reptérről, és busszal Jeruzsálem felé vettük az irányt. Meglepődve néztünk ki az ablakon át a minket körülvevő pálmafákra, a kifejezetten ugyanazon mészkőből épült házakra, a hegyes-völgyes, de ugyanakkor sivatagos Izraelre. Az időjárás nagyszerű volt, kellemes 28°C.
A helyiek sokrétűek annak ellenére, hogy az országot főképp zsidók lakják, attól függetlenül ugyanúgy voltak sokan palesztinok, amerikaiak, örmények és dom emberek, akik egy indoárja nép és nagyon szoros kapcsolatban állnak az európai romákkal. Mondhatni ők alkotják a romák keleti ágát. Nyelvük a domari, aminek beszélőinek száma egyre csökken, a folyamatos diszkriminációnak köszönhetően. Ők nem arabok, és nem is zsidók, így a kirekesztés mindennapos a dom emberek életében mindkét oldalról, emiatt sokan kényszerülnek megtagadni származásukat, így anyanyelvüket is.
Már az első napon a program után a nyakunkba vettük a várost. Benéztünk az egzotikus bazárba, ahol minden fajta helyi élelmiszert (sárkánygyümölcs, okra stb.) és egyéb árucikkeket árusítottak. Elmentünk a siratófalhoz, és végig sétáltunk azon az úton, amelyen Jézus vitte a keresztjét a Golgota felé, avagy a Via Dolorosán, így jutottunk el a Szent Sír-bazilikához, ami azon a helyen található, ahol Jézust keresztre feszítették, ezt követően pedig sírjába helyezték. Mindezek mellett megcsodáltuk a Gecsemáné-kertet, és a tőle nem messze lévő Szűz Mária sírját is. Ezeket a helyeket az elkövetkezendő napok folyamán többször is meglátogathattuk, és például a bazárba minden nap vissza is mentünk.
A második nap látogattuk meg a jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Emlékközpontot, Izrael legnagyobb holokauszt múzeumát. Betekintést nyerhettünk egyedi oktatási módszereikbe, ahogy körbejártuk a Holokauszt idővonalát. A múzeum nagy hangsúlyt fektet a specifikus oktató workshopokra. Mi is egy ilyenen vettünk részt először. A workshop témája a roma holokauszthoz vezető út volt, mert annak érdekében, hogy megfelelő rálátást nyerjünk az egész történetre, előtte a romák történelmét vizsgáltuk meg.
A romák pedig Észak-Indiából kelet felé érkező népcsoportok. Az ok, amiért a 10. Században elhagyták Indiát ismeretlen, csak azt tudni, hogy először Iránban tűntek fel zenészekként, ahonnan a Közel-Keletre vándoroltak. Volt olyan nép, aki ott letelepedett (pl.: a fentebb említett domok), de az Oszmán birodalom uralma idején sokan elhagyták a térséget és szétszóródtak Európa részein. Csakhogy az Európában élő emberek, már érkezésük elején megkülönböztették a más nyelvű, más viseletet hordó, egyéb hitvilággal rendelkező népeket. Eleinte több országban is egyiptomi, vagy török kémeknek hitték őket, emiatt még kevésbé engedték be őket a társadalmi életbe. Nem voltak jogaik, sőt a legtöbb roma rabszolga volt. Romániában 500 éven keresztül volt mindennapos a rabszolgatartásuk, az 1200-as évektől a 19. századig. Németországban 1545-ben legalizálták a népcsoport bármely tagjának bárki által elkövetett kivégzését, a 17. századi Ausztria-Magyarországon pedig megtiltották nyelvük használatát. Lényegében már a történelmük kezdete óta szegénységben éltek, hiszen csak rabszolgaként éltek. A helyzet egészen a holokausztig nem változott, és később a náci Németország idején a romákat is koncentrációs táborokba küldték a zsidókkal, lengyelekkel együtt (mindazokkal, akik nem feleltek meg a náci ideológiának).
A múzeum oktatási-rendszere az emberi kapcsolatokra alapul, a kötődésekre. Amikor beléptünk, a világ különböző pontjain labdázó zsidó kisgyerekeket láttunk, bemutatva az életet a holokauszt előtt, majd időrendi sorrendben megmutatta az életet a holokauszt alatt és után is. Bármely terembe mentünk emberek történeteit láttuk. A gettóban zajló mindennapokat, a koncentrációs táborokban töltött időt, mindent más-más történettel mutattak be (a tárgyi kiállítások mellett). Az ellenállás fontosságát is külön kiemelte a múzeum, hogy az emberek leveleket írtak, főzőrecepteket, és megpróbálták emberibbként eltölteni az embertelen napokat.
A legszebb része szerintem mégis a gyermekemlékhely volt, ahol egy sötét szobában, tükörlabirintusban gyertyákkal emlékeznek meg a holokauszt gyermek áldozataira, miközben több nyelven hangzik el a gyermekek nevei, életkoruk, egykori lakhelyük. Fontos megemlíteni még a Yad Vashem egyik főprojektjét is, amely próbálja összegyűjteni az összes holokauszt zsidó áldozatainak neveit. Az ő neveiknek egy egész termet szenteltek az arcképeikkel.
Az emlékközpont tehát lenyűgöző volt, ahogy az azt követő workshopok is, ahol az áldozatok utolsó leveleit olvastuk el, beszéltük át egymás közt. Itt is a személyes kötődédessel próbálta meg megmutatni a múzeum a holokauszt történelmét, ami sikerült is. Nagyon jól tud hatni az érzelmekre, és ugyanazt a fajta együttérzést keltette az emberben, mint, amit Auschwitzban. Hazafelé a gépen is rengeteget gondolkodtam a témán, tehát mondhatni a céljuk sikerrel járt!
Összességében tehát ez lett volna az én utazásom és kutatásom a roma holokauszttal kapcsolatban a Phiren Amencával. Egyszerűen szavakkal kifejezhetetlen sok hála van bennem, és köszönet, hogy ilyen hatalmas élményekre, lehetőségekre tettem szert. Rengeteg mindent viszek haza én is, köztük a Yad Vashem oktatási módszereit. A jövőben én is törekedni fogok arra, hogy próbáljak egyfajta érzelmi kötődést kialakítani a prezentációimat hallgatók és a téma közt, bármiről szóljon az. Mindkét múzeum, amit meglátogattam megtanított arra, hogy mégis mennyire fontosak az emberi értékek és az egymás közti kapcsolatok. A kitartás és a történelem, mert ha ebből a sötét korszakból nem tanulunk, akkor semmiből sem fogunk. Rengeteg érzelemmel és legfőképp tudással jöttem haza, amitől az embert sosem foszthatják meg!
Pege Gyula a szeminárium résztvevője volt. Érettségi előtt áll, egyetemre készül. Több nyelven beszél. Nyitott és empatikus. Büszkék vagyunk rá.