2014.08.02. egy felejthetetlen, és életemet meghatározó nap volt. Holokauszt megemlékezés napja. Lehetőségem volt beszélgetni, cigányul, Forgács József „Bandi bácsival”, aki magyarországi roma holokauszt túlélő, aki sok új információt adott át, és rájöttem, hogy mennyire keveset tudunk még mindig arról, hogy mik történtek azokban az években. Ahhoz viszont épp eleget, hogy örökre gyászoljuk, megemlékezzünk arról a keserves napról! Nagyon fontosnak tartom, hogy ne felejtsük el azokat az éveket, és azt, ami akkor történt, illetve hogy adjuk tovább a következő generációnak. Nagyon fontosnak tartom a holokauszt oktatását, mert az emberiség történelmének legsötétebb, legmegrázóbb és legembertelenebb időszaka volt. A szélsőségek, az előítéletek, a diszkrimináció, a félelem, a gyűlölet együttesének szégyenteljes és hátborzongató megnyilvánulása. A roma holokauszt oktatását már a múltban el kellett volna kezdeni, de csak most jutottunk el az „elfogadásához”. A táborokba való elzarándoklást azért tartom fontosnak, mert az ott látottak nyújtanak valós képet arról, hogy valójában mi is történt ott, milyen szörnyűségeket műveltek az emberekkel, cigányokkal. Látni kell, érezni kell, mert így tudatosul, és ez az, ami majd arra késztet, hogy soha többé ne engedjük, hogy a szélsőségek, a faji alapú diszkrimináció idáig vezessen, ember, emberrel ezt soha többé meg ne tehesse. Ott látszik, mire képes a gyűlölet és a harag. Sajnos eddig nagyon kevés információm volt erről az eseményről, talán amit itt-ott hallottam, de most egy olyan ember szájából hallottam, aki megélte. Ez nagyon sokat jelentett számomra. Sokkal hitelesebb volt. Bandi bácsi története, szomorú. Elmesélte, hogy hogyan vitték el Ausztriába dolgozni, 10 évesen, milyen szörnyűségeket kellett átélni gyermekként. Mesélt arról, hogy mennyire kíváncsi volt Auschwitzra, mert oda vitték az édesapját. Mesélt arról a hosszú útról, amíg hazaért Magyarországra, hogy mennyit éhezett, istállókba aludt, mindezt 11 évesen. Amit e sok szomorúságból mégis kiragadott, az azok a dolgok voltak, amikor egy vagonba kb. 100 embert összezárva, férfiakat, nőket, gyerekeket napokig meztelenül utaztatták, verték, úgy, hogy közben abban a zárt térben kellett elvégezni a mindennapi teendőiket, ezáltal nagy bűz volt. Nagyon nehezen élte meg, ahogy látta, hogyan halnak meg sorban az emberek, többségük éhségtől, fertőzéstől és bántalmazás által okozz sérülésektől (gyermekek, nők, férfiak).
A Phiren Amenca szervezet segítségével, amit ezúton is szeretnék megköszönni, részt vehettünk egy nemzetközi eseményen, 1000 emberrel, ahol lehetőségem volt hodászi fiatalokat is elvinni! Ezen a napon, minden félelmet, babonát levetkőzve magamról, elmentem arra a helyre, ahol a népemet gyilkolták, alázták, szenveztették.
Egy hét elteltével is ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukban, mint akkor ott a birkenaui kapunál. Életemben először éreztem ennyire erősen az identitásom. A kapuban megállva, sírástól fojtva érezve, fájdalomtól meggyengülve énekeltük kb. 900 emberrel a cigány himnuszt. A kapu, képzeletbeli fejfája számomra a HALÁL volt. Elindultunk be a kapun, és már nem féltem. A hőség ellenére ridegség, még mindig megmagyarázhatatlan fájdalom érzetem volt a birkenaui tábort látván. Hatalmas terület, és mindent életszerűnek láttam, és csak sétáltunk, és sétáltunk, közeledve ahhoz a helyhez, ahol a megemlékezést tartották. Meleg volt, nem bírtam állni, és leültem a fűbe, ahol ez első gondolatom és megérzésem az volt, hogy „Istenem, itt vannak a hamvaik, itt van a vérük, ez az a föld, ahol holtak feküdtek a gyermekek ez az a föld!” Nagyon vártam azt a pillanatot, amikor egy cigány ember, cigány nyelven. a mi nyelvünkön köszönti az ott jelenlévőket,és mondja el, hogy mi is történt ott valójában, mindazoknak, akik csak érdeklődök voltak. Ez a megemlékezés végén történt meg, néhány szóban.
Mindent láttunk, a gyűjtőket, szállásukat, ahol kivégezték őket, téglakémények darabjainak sokaságát, szörnyű volt.
Egy szál rózsát raktunk az ötös krematóriumhoz, miután több nyelven is imádkoztunk az elhunyt lelkekért. A cigányok életét nagyon meghatározza az Istenbe vetett hit, ezért is tartottuk fontosnak, hogy mindenki, ha nem is hangos szóval, de gondolataikkal mondhassák el imáikat. Nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennem ott. Az első, hogy – Miért?? Látva a barakkokat, a síneket, amin betolták őket, látva a gázkamrát, és pillanatokig hallgatni a jajgatásukat, látva az égetőket….hm…miért??
Ezt követően átmentünk a másik, számomra gyűlöletes helyre, ahol már félelem is kapott el a belépésnél. Első állomásunk, ahol megtörtem, a haj látványánál volt, egy kis szobányi térben, egy üvegfallal elkerítve! Rengeteg volt.
Nekünk, cigányasszonyoknak a haj egyfajta méltóság, ékességünk. Az ettől való megfosztás az első lépéseik között volt, nálunk cigány nőknél a hajvágás nagyon rosszat jelentett, főleg abban az időben. Azt gondolom, hogy miután kiragadták gyerekeiket a kezeikből, és levágták a hajukat, már nem is biztos, hogy maradt annyi erejük, hogy küzdjenek az életükért. Anyaként, cigányasszonyként ezt gondolom! Láttam a bőröndjeiket, amire nagyon szépen és olvashatóan rá volt írva a nevük, a cipőiket, a férfiak régimódi borotválkozó kellékeit, pamacsokat és Nivea krémeket, amik magyaroké voltak.
Második törésem a gyermekruhák látványánál volt. Ott elfelejtettem, hogy ki vagyok, hol vagyok, csak ordítani tudtam. Fájt!!! Végigmentünk minden állomáson, egyre gyengébben, egyre lassúbb léptekkel, sírva. Leírhatatlan! Azt érzem, nagyon nagy feladat előtt állunk. Ez nem ismétlődhet meg! Ha összetartunk, és együtt próbálunk tenni a népünkért és a gyermekeink jövőjéért, nagyobb lesz a hangunk, lehet, hogy meghallgatnak minket.
Mindezek után arra jövünk haza, hogy Balogh Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a mondatot hangoztatta el, hogy Magyarországról nem deportáltak romákat!! Felháborító, fáj! Beszélgetnie kellene Magyarországról elhurcolt roma túlélőkkel, amíg élnek, és el is jöhetett volna most is!
T’aven saste, taj baxtale, aldil tumen o drago Del!
Nagy Erzsébet Emese
Nagyecsed