Március: Új emberek, új lehetőségek
Idén tavasszal történt, hogy nagybátyám, az alattyáni kisebbségi önkormányzat elnöke meghívott egy helyben rendezett fórumra, beszélgetésre, amit a Phiren Amenca és a Romnet szervezett.
Én személyesen jelenleg is dolgozom együtt az UNICEF Magyarországgal, ami az ENSZ civil szervezete, így kíváncsi voltam, hogy milyen lehet más szervezetek munkája is. Kifejezetten a Phiren Amenca vagy a Romnet, hiszen a fórum előtt még nem igazán hallottam róluk. Nem tudtam mit csinálnak, mivel foglalkoznak vagy hogy kik is ők pontosan. Mindezek ellenére meghallgattam az előadásokat, és a főképp felnőttek közt történő beszélgetést is. Elég érdekesnek találtam a témákat, amiket megemlítettek, de nem számítottam arra, hogy a program után bármilyen kapcsolatot is kialakítanék velük. Úgy látszik nagybátyámnak más tervei voltak, és a fórum után mutatott be a Phiren Amenca munkatársaival, Herfort Mariettával és Daróczi Annával, hogy beszélgessek velük, mondván lehet tudnak segíteni a céljaim elérésében.
Eszmecserénk során sok minden szóba jött, köztük a nyelvtanulás, ami már egy jó ideje mindennapjaim ékes részét képezi, de a jövőbeli terveimről is szó esett. Marietta és Anna épp résztvevőket kerestek egy 3 részből álló szeminárium sorozatra a roma holokauszttal kapcsolatban, így leadtam a jelentkezésemet, amiről később egy március végi, hideg reggelen kaptam az emailt, hogy sikeres volt.
Az első rész áprilisban, Lengyelországban volt, a második augusztusban, Németországban (Buchenwaldban, viszont covidos lettem, így oda nem tudtam elmenni), a harmadik rész pedig októberben Jeruzsálemben. A hosszú bevezető után, ebben a cikkben a szeminárium sorozatban szerzett élményeimet írom le, és, hogy mi mindent tanultam a világról, legfőképp persze a roma holokausztról.
Április: Empátia, kérdések, valóság
Három hét telt el az email óta. Április 11-e volt, álltam a Népligetnél izgatottan várva a többiek érkezésére. Majd szépen lassan mindenki megérkezett, és az indulás előtt készítettünk egy csoportképet. Ekkor éreztem igazán azt, hogy a hét elkezdődött. Hosszú buszút állt előttünk, a budapesti tavaszi időt a szlovák Tátra teles tájai váltották fel, amit a krakkói esős időjárás. 7 óra utazás után ott szálltunk át egy másik buszba, ami Auschwitzba, vagy a város lengyel nevén Oświęcimbe (ejtsd: oshwincsim) vitt. Ahogy az időjárás változott országról országra, úgy az atmoszféra is városról városra. Míg Krakkó egy élettel teli, európai nagyváros hangulatát adta vissza, addig Oświęcim egy nála jóval kisebb, lelassultabb, akár mondhatni feszültebb légkörre emlékeztetett. Nagyon hasonlított Jászberényre, nem a múltja, hanem a város egyszerűsége miatt. Mindent meg lehetett találni, ami a kényelemhez kell, a nagy üzletláncoktól kezdve egészen a kávézókig annak ellenére, hogy a város maga nem volt túl nagy. Ez a város pedig az otthonomat jelentette az elkövetkezendő nehéz, magával ragadó, és elgondolkodtató napokban.
Érkezés után mind együtt vacsoráztunk, ismerkedtünk, majd elfoglaltuk a szobáinkat, hogy kipihenjük a hosszú utat, amit megtettünk. Másnap már frissen ébredtünk fel, legalábbis én biztosan. Alig vártam, hogy a reggeli után elkezdődjenek a workshopok. Tudtam, hogy mégha ez az első nap is, és csak ismerkedni fogunk (egymással, a holokauszthoz vezető úttal, Oświęcimmel) ez is ugyanúgy fontos lesz, mint a többi (és így is volt).
Sokáig tévhitben éltem és úgy gondoltam Auschwitz az csak a koncentrációs táborok és szörnyűségek helye, pedig ez nem teljesen így van. Oświęcim város már évszázadok óta létezett Lengyelország területén, amikor a németek a II. Világháború idején elfoglalták azt, és bekebelezték a III. Birodalomba (Auschwitz néven). Eleinte csak lengyel befolyásos embereket iktattak ki, majd idővel a németek más országokból is szállítottak ide foglyokat (romákat, zsidókat, egyéb nemzetiségűeket, mentális betegeket, homoszexuálisokat és szovjet hadi foglyokat), de a náci csapatok a tábor egész fennállása alatt szállítottak be lengyel családokat, akiknek lakóhelyükre németeket telepítettek be. Az első nap felkészültünk a látogatásra miközben a város történelméről és a holokauszt előzményeiről beszélgettünk, valamint az ellenállás fontosságáról.
A koncentrációs táborokba (Auschwitz I és Auschwitz II) a második és harmadik nap mentünk. Mikor beléptünk az első táborba az első dolog, amit megláttunk az a híres kapu volt az “Arbeit macht frei” felirattal rajta (a munka szabaddá tesz). Mondanom sem kell, hogy a munka nem tett senkit sem szabaddá. Borzasztó volt átlépni azt a kaput, mintha az emberi mindennapokból egy szörnyű, disztópikus világba csöppentünk volna bele (mivel így is volt). Ezek után beléptünk a számokkal ellátott épületekbe, amik ma már a múzeum részei, egykoron pedig a foglyok barakkjai voltak.
Látni mindezt nem volt egyszerű. Volt olyan kiállítási szoba, ahol a rabok levágott hajai voltak, vagy az emberek bőröndjei, edényei, akik azt hitték egy új életet kezdeni jöttek ide, ezért magukkal cipelték személyes tárgyaikat. Legtöbben valójában új életet kezdtek (kivéve azok, akiket a gázkamrákban egyből kivégeztek), de ez az új élet teljesen eltért attól, amit ők hittek. Mikor egy rab megérkezett, levágták a haját, elvették a ruháját, és nevét, ami helyett egy számot kapott. Megfosztották emberségétől és jogaitól. Innentől kezdve nők, férfiak, gyerekek, idősek és fiatalok ugyanazon körülmények között éltek. Napi pár pohár víz, esetleg kenyér, és több óra kemény fizikai munka (bányászás, építés). Embertelen körülmények közt aludtak, mosakodtak és dolgoztak.
A 13-as blokkban (a roma és sinti kiállítóteremben) mosolygó kisgyerekeket, családokat, sikeres embereket, köztük boxolókat, zenészeket láttam. Akik a háboró előtt boldogan élték életüket. Megannyi élettörténet, ugyanazon végzettel, hiszen lehetett valaki bármilyen tehetséges, boldog és okos, mindazok, akik nem feleltek meg a náci ideológiának, ki lettek iktatva.
Az auschwitzi koncentrációs táborokban látottakat, nagyon nehéz, szinte lehetetlen úgy leírni, hogy igazán át lehessen érezni az ott történteket. Még akkor is, amikor ott van az ember abban a sokkolt állapotban egyszerűen nem tud mindent feldolgozni az elméje. Ott tartózkodásom során többször a sírás kapott el, a tehetetlenség érzése, és az a rengeteg kérdés, amire választ sosem kapok már.
Pege Gyula a szeminárium résztvevője volt. Érettségi előtt áll, egyetemre készül. Több nyelven beszél. Nyitott és empatikus. Büszkék vagyunk rá.